Címlap Lelkek, szellemek átsegítése
Szellemek, lelkek átsegítése

Az élet természetes következménye a halál. Ezt csak manapság éljük meg úgy, mintha számunkra elfogadhatatlan lenne. Régen teljesen elfogadott dolog volt, hogy a dédi elmondta a családnak, hogy érzi, életének rövidesen vége szakad, és még életében végrendelkezett, rendezte evilági dolgait. Senkinek eszébe sem jutott elmeorvoshoz irányítani, hogy esetleg depressziós. Senkinek eszébe sem jutott azon panaszkodni, hogy fognak nélküle élni, senki nem hánytorgatta fel neki érzelmi zsarolásként, hogy mennyire fog hiányozni az unokáknak, dédunokáknak. Elfogadták, mint az élet természetes rendjét. Nem azért, mert nem szerették, hanem pont azért, mert nagyon szerették, és elfogadták, hogy már menni akar. Miért kezdtem ezzel a lelkek, szellemek átsegítését ezzel az elmefuttatással? Elmondom. Körülöttünk sok-sok szellem és lélek él, és sokan nem saját akaratából maradt velünk, hanem mi tartottuk vissza „önző” szeretetünkkel, így nem tudott eltávozni oda, ahová való. Tudni illik a léleknek, szellemnek erre meghatározott ideje van, attól függően, hol nézünk utána, 41 naptól 49 napig terjed ez az idő. Utána bezárul a kapu, és már csak segítséggel lehet átlépni.

 

Kik maradnak itt?

Akik félnek, mert mindenki azt kapja, amit elvárt, amit elképzelt. Elképzelte magát bűnösnek a pokolban, és megjelenik előtte a fényalagút a szeretet melegével, amit ijedtségében összekever a pokol melegével, meglátja az alagút végén az általa szeretett már meghalt lényt, és az ördög játékának veszi. Azt kapta, amit elképzelt, megijed, és inkább visszafordul.

Aki nem tud róla, hogy meghalt. Ilyen helyzetekről remek filmek születtek, mindenki számára világosan bemutatták, hogy mennyi időbe kerül, mire rádöbben az illető, hogy milyen helyzetbe került, és közben letelhet az ideje.

Aki öngyilkos lesz. Régen tudták, hogy a testükből a lélek ugyan eltávozik, de mégis e világban marad, mert vállalt feladatát – a fizikai életet – nem teljesítette.

Akit „szeretetünkkel”, ragaszkodásunkkal, „önzésünkkel” itt tartunk, akiket nem hagyunk elmenni, amikor számukra már megváltás lenne a földi élet elhagyása.

Akik bennünket életben maradottakat nem mernek itt hagyni, mert félnek, hogy nélkülük nem álljuk meg a helyünket, azaz nem bíznak bennünk, nem hiszik el, hogy meg tudunk állni a lábunkon, ha kell, nélkülük is. Persze, hogy ezt nem örömmel tesszük.

 

Aki itt marad, és már bezárult távozásának kapuja, csak segítséggel tud elmenni. Amíg itt van, addig valakinek az energiájából táplálkozik. Ugyan kevés energiát használ, de egy idő után érződik, kellemetlen nyomást, súlyt érezhetünk olyan helyeken, ahol ezt semmi sem indokolja. Esetleg olyan szokásokat vehetünk fel, ami ránk nem volt jellemző. (Pl. kifejezetten kívánunk egy pohár vörösbort a vasárnapi ebéd után, ami kedves eltávozott nagyink szokása volt) Mindenkinek az a jó, ha odakerül, ahová való.

 

Az állapotfelmérés és az elküldés külsőségek nélkül történik. Tiszteletünk jeléül gyertyát gyújtunk, eszközként saját gondolati energiánk szolgál.

 

Seres Sándor 06-20-976-1717 vagy Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.

 

 
 

Képek

tmretezs 28.jpg